Az elmulasztott pillanat. Az fáj a legjobban. Mert ostoba az ember, nem veszi észre, hogy őszinte is lehet. Nem voltam az, sokszor. Nem mertem az lenni. Nem mertem gyengének látszani. Nem mertem a legnyilvánvalóbb dolgokat megmondani. És nem csak a pillanat veszett el, hanem a szavak is. Nincs már, akinek mondhatnám...
Mardosó öröklétbe fordult.
Ébredés után, még ágyban fekve, eszembe jutott Malamud, és a "A beszélő ló" kötete, majd reggeli teendőim után levettem a könyvespolcról. Az első mondat. Az a legfontosabb. - mondta egykori irodalomtanárom. "Az öreg Gans a halálán volt." - kezdődött az első elbeszélés. Olvastam néhány percet, és éreztem újra, hogy a múló idő nem változtatott meg semmit. Késő kamaszkorom egyik kedvence írója volt ő, nem hiába...
Hideg volt akkor is. Álltam az utca végén, és vártam, hogy jöjjön. 17 éves voltam, szerelmes, kamasz. Fáztam nagyon. A lábam.
Nem tudom, mi lehet vele. Régen láttam már. Egy kövérkés öregasszony lett, néhány éve találkoztunk legutóbb, nem beszéltünk. És nem néztünk egymás szemébe. Talán féltünk...
Ballagtam a buszhoz. Rosszkedvűen, munkába menet. És valahol az egyik kertből egy cinege vidám dalt küldött nekem. Megváltozott minden egy pillanat alatt. A ködös, párás, hideg téli reggelből csodálatos tavaszi nap lett.
Gyönyörű az élet...
